Nemrégen a kezembe akadt egy britttudósos cikk arról, hogy az újdonsült szülők nemigen mennek sehova együtt szórakozni a gyerek első 5 évében. A kutatásban háromezer szülőpárt kérdeztek meg arról, hogy hogyan változott meg kettejük kapcsolata és életvitele a gyerekek születése óta. A megkérdezettek átlag 15 alkalommal mentek el kettesben szórakozni abban az 5 évben, ami a gyerekük megszületését követte.

A többség, 57 százalék azt állapította meg, hogy kapcsolatukból eltűnt a gyermektelen évekre jellemző romantika. Szinte minden megkérdezettnek hiányoztak az édeskettesben eltöltött esték, amikor egymásra figyelhettek. A leggyakoribb okok között a pénzhiány és a bűntudat szerepelt. A bűntudat főleg akkor jött elő, amikor meg kellett volna kérni valakit, hogy a kicsikre vigyázzon, és főleg az anyáknál.

A cikk elolvasását követően fejben végigfutottam az ismerős, kisgyerekes párocskák listáján, és szerintem közöttük a szám még kevesebb lenne, mint 15. Nyilván részben azért, mert sok ismerősünk a nagyiktól távol, külföldön élő pár. Egy londoni magyar kismama, akivel akkor sétáltam, amikor a gyerekeink 2 évesek lehettek, töredelmesen bevallotta, hogy még egyetlen egyszer sem volt szórakozni a férjével, amióta kisfiuk megszületett, pedig azelőtt hetente elmentek valahova.

Nyilvánvalóan nem csak „bulizós” szórakozások megszűnéséről van itt szó, bár a cikk, angol lévén, erre utalt. Az angoloknak megvan az a szokásuk, hogy az „elmegyünk valahova szórakozni” azt jelenti, hogy ivászat, buli, nagyon későn hazatérés lesz a dologból. A megkérdezettek még arra is kitértek, hogy a „másnaposság elviselhetetlen” kisgyerekek közelében, és az egész görbe estét elrontja, ha a gyerek az éjjel közepén, vagy hajnalban felkelti az embert. De hát tetszik, nem tetszik, ha nem is mindenkinél, de sok fiatal párnál az udvarlási időszak szerves része a haverokkal vagy kettesben történő kiruccanások, partik, ivászatok, táncolás, koncertezés, mozizás. Akár az alkohol is játszik szerepet, akár nem, a lényeg az egymásra figyelés és a világ kizárása. És mindennek gyakran vége szakad a terhességgel és a szüléssel.

A cikk eléggé elgondolkodtatott. Én pont az a típus vagyok, aki nagyon éles fordulattal váltott életvitelt. És bár mint sokan mások, én is egyetértek, hogy nincs annál szebb program a párommal, mint egy krimisorozat epizódja előtt összebújni a tv előtt, miközben a jóllakott, cuki lurkók a szomszéd szobában édesen szundítanak, de nem mondhatnám, hogy nem tölt el soha nosztalgiával egy-két közös régi buli emléke, vagy nem frusztrál, amikor harmadszorra rángat vissza a valóságba, hogy a szomszéd szobában elgurult egy cumi.

Most kivételes helyzetben vagyunk, mert Lujza nagyszülei csak egy telefonhívásra vannak, és boldogan átugranak a gyerekekre vigyázni. Eddig ugyebár fél tucat országhatár választott minket el egymástól. Továbbá Lujza édesapja megérkezett Londonból több hét távollét után, és most a hét nagy részében velünk van. Az sem másodlagos, hogy a belvárosi éttermek, mozik és szórakozóhelyek csak pár percre vannak tőlünk, Londonnal ellentétben, ahol egy jó tízezer forintos taxizás lett volna egy esti szórakozás vége. Szóval amikor a minap valamelyikünk megemlítette, hogy el kellene már végre menni moziba, hiszen ezer éve voltunk utoljára (az ötlet olyan zseniális volt, hogy nem is tudom, melyikünktől jött) csak az lehetett a válasz, hogy „Miért ne?”.

Lujzát már nem szoptatom, szépen végigalussza az éjszakát. Anyám boldogan elvállalta, hogy olvasgatja az újságjait a nappalinkban pár órát. A filmet én választottam, és szuper volt. Kettesben sétálni este 11-kor hazafele ugyancsak. Azonnal eszembe jutott a fent említett kutatás, és magamban annyit gondoltam, hogy „egy.”  Az NEM jutott eszembe, hogy alig 4 hónapja szültem, és sokak szerint otthon lenne a helyem. Egy másodpercre sem. Még haza sem értünk, és párom már közölte velem, hogy a következő filmet ő fogja választani. Eltelt 2 nap, és ugyanabba a plázába mentünk, mint bohó szerelmesek, akik immáron hetente kétszer (!!!) moziznak. A mozizást ezúttal egy vacsorával is megtoldottuk. Semmi világrengető, csak egy kis plázakoszt a földszintről. De nem kellett sietni, nem kellett senkit elkísérni kezet mosni vagy pisilni két falat között, nem volt sírás, üvöltés, nyafogás, hangos böfögés, vagy diadalmas „pukiztam!” felkiáltás. Az asztalon nem volt tejesüveg. A vacsora végére nem idegileg kimerült voltam, hanem jóllakott és felüdült. És a film megint csak tetszett. Nem ugyanolyan egy izgi katasztrófafilmet otthon a kis képernyőn nézni, mint egy nagy vásznon, Dolby sztereóban, de nem ám. És ez utóbbi sokkal jobb. Akkor is, ha én, mint kisbabás szülők milliói, ennek ellenkezőjét hitetik el önmagukkal.

Azután a második mozit követő hétfőn elmentünk vacsorázni egy nagyon szép belvárosi étterembe, ahol végigettünk egy csodás vacsorát, borral körítve, anélkül, hogy a gyerekeket említettük volna. Erre a harmadik randira jutottam el mentálisan arra a pontra, hogy páromat száz százalékban mint férfiembert láttam, és nem mint a gyerekeim apját.  Amíg ez meg nem történt, fogalmam nem volt róla, hogy hiányzott. Nagyon furcsa érzés volt. Mintha egy nagyon régi, kedves ismerősömmel, vagy régi szerelmemmel futottam volna össze. A vacsora után beültünk egy kis füstös bárba, ahol megittunk még egy pár italt, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd csöppet sem sietve elkaptuk az utolsó trolit hazafele. És egyáltalán nem érdekelt, hogy alacsony padlós, vagy sem.

A fenti kalandok esetenként nem több mint 3-4 órát vettek igénybe, de úgy érzem, hogy gyökeresen megváltoztatták a hangulatomat. Nem elvettek a kapcsolatomból Lujzával, hanem hozzáadtak. Az apjával való kapcsolatról nem is beszélve. Kezdem érteni, hogy miért a kisgyereles szülők korcsoportjában, 25 és 30 év között a legnagyobb a válások aránya. Azt is, hogy mik játszanak sokaknál közre abban, hogy minden 100 házasságra 62 válás jut napjainkban hazánkban. A szülőség nagyon hazavágja a kapcsolatokat. Szó szerint. És gyakran az ember nem is veszi észre, hogy elveszített valamit, ami az övé volt, hacsak vissza nem kapja hirtelen, és szembenéz a régi önmagával.

Másutt