Ismét itt vagyok, van még sztori, ez az ötből még csak a második ☺
Az előző szülés óta hipp-hopp eltelt öt és fél év. Némileg változott a stáblista: új baba, új apa… Igen, elváltam és jelen történet ideje alatt épp a második férjemet „fogyasztom”. Azóta is ő van soron ☺


Szóval: 2016-ban beköltöztünk vadiúj társasházi lakásunkba. A költözés előtt már egyértelmű volt, hogy szeretnénk közös gyereket, ezt az akkor már óvodás nagylányom is izgatottan várta. A költözés napjára rendeltük házhoz a hitvesi ágyat, amit rendesen fel is avattunk, és bár még nem sejtettük, de egyben el is készítettük a kisfiamat.


Két héttel később hivatalosak voltunk egy esküvőre, de gondoltam, hogy mielőtt alkoholos mámorba bulizom magam, ellátogatok a nőgyógyászhoz. Aki széles mosollyal gratulált. Élő terhesség, szívhang, paca az ultrahangon. Madárfogó hangulatunkra csak kissé vetett árnyékot, hogy a lagziban almalén éltünk és mivel rámtört a koraterhességi fáradtság, elég korán aludni tértem.


Húúú, nagyon büszke voltam! Két gyerek! Na, az már valami! (Ha sejtettem volna, hogy még három lesz, kicsit kevésbé lett volna nagy az arcom). Az utcán járva enyhe lenézéssel tekintettem az egy gyermeküket sétáltatókra, hiszen én már másik kaszthoz tartoztam. Mit tudhatnak ők, ugyanmár. Bezzeg én ☺


Úgy döntöttünk, hogy nem szeretnénk tudni a baba nemét, hadd legyen meglepetés. Igen ám, de az egyik UH-n kiszúrtam egy rendelésen felüli alkatrészt. Igen-igen. Egy fütyi. Totális boldogsággal szaladtam ki a váróba, az UH képet lobogtatva, és vihogva közöltem a „Mi az a folt?” kérdésre, hogy egy FÜTYI ☺ A jelen lévő asszonyok nevetve gratuláltak. Mintha bizony valami nagy egyéni teljesítmény lett volna….


Vígan telt a terhesség, problémamentesen, ahogy a nagykönyvben meg volt írva. A doki most is tündérbűbáj volt, én meg mindig elbizakodottan mentem a következő vizsgálatokra, hiszen tudtam, miről szól a nóta. Kicsit elméláztunk a terhesvitamin-szoptatás-együttalvás kérdésein, de nem igazán komolyan. Majd lesz valahogy. A nagylány is örült, bár néha mérges volt a picire, mert sokat voltam fáradt, ilyenkor kevesebbet játszottunk csillámpónist (hála Istennek).


Dolgoztam még, egészen a 8. hónapig, utána a „szokásos” babaruha beszerzés, baldachin varrás következett. Ja, meg némi firlifrász a szülés miatt.


Mivel emlékeztem az előző bulira, most már óvatosabban álltam a kérdéshez. Voltak dolgok, amik csökkentették a félelmeimet, mert pl. tudtam, hogy milyen egy jóízű beöntés, meg hogy a gátmetszésnél nem a csontot vágják, illetve emlékeztem még a tejbelövellés megmosolyogtató kálváriájára. Viszont pont ezért, ahogy telt az idő és közeledett a kiírás napja, egyre jobban pánikoltam a dolog miatt. Próbáltam elterelni a figyelmemet, ezért nekiálltam a diplomamunkám megírásának, de –óh, mily érdekes- ez kevésnek bizonyult. Végül nagy levegőt vettem és elregéltem a dokinak, hogy én bizony összefosom a bokám, ha eszembe jut a szülés. Jó fej volt, nem hessegetett el, hanem komolyan leült velem, kikérdezett, megnyugtatott, mindent elmesélt. És adott egy meditációs CD-t, hogy azzal készüljek.


Annyi bátorságot öntött belém, hogy az utolsó hónapban már egész magabiztos voltam: óóó, hát a szülés? Ugyanmár. Majd koncentrálok a babára, csak neki segítek. Légzés, pocaksimi, koncentrálás… minden rendben lesz. A 38. héten hétfőn (emlékszünk ugye, hogy minden gyerekem kedden született…) este hétre voltam hivatalos vizsgálatra. Készülődtem délután, letusoltam. Megtörölköztem, de valahogy még mindig vizes volt a lábam. Törölközés. Még mindig vizes. Bazé, azt hittem, hogy a nagy hasamtól már törölközni se tudok….

Aztán elgondolkodtam, hogy ez nem a magzatvíz-e. Áááá, hiszen ez csak néhány csepp. Akkor esetleg vizelet visszatartási probléma? Ááá, dehogy. Majd az orvos megmondja.


Vártunk a rendelőben egy órácskát, ez meg csak szivárog. Baba rendben, mama rendben, mondja a doki, menjek haza, élvezzem a hátralévő pár napot. De hát – mondom – szivárgok. Csurog-csepeg, mint egy rossz vízcsap. Még egy vizsgálat, alaposan, fenékig ☺ Semmi. Ez nem magzatvíz. De mivel második gyermek, akit ugye a rutinos mamák már a boltba menet szülnek meg a buszmegállóban észrevétlen, hát inkább ugorjunk be a kórházba, megnéznek ott is. Nagylány haza, anyós riaszt, kórházba be. Férjet hazaküldtem, mondván, vacsorázzon, nem olyan gyors itt a dolog, majd visszajön, ha szólok.


A kórházban egyből közölték, hogy a magzatvíz szivárog, sőt folydogál, valószínűleg valahol fent repedt a burok, a baba feje meg mint kádban a dugó, csak ennyit engedett kifolyni. De itt ma szülés lesz. Téééényleg? Hopp, eljött Zsé ideje: most majd megmutatom, hogy szülnek a rutinos, felkészült, meditált anyukák. Ilyet itt még nem pipáltak usse ☺


Ennek megfelelően hívtam férjet, hogy ha nem gond, esetleg fáradjon errefelé, mert világra hozom a trón örökösét és óhajtásom, hogy jelen legyen. Persze-persze, még egyen egy második tányérral nyugodtan, nem sietünk. 


A folyosón sétálgattam, hogy erősödjenek a fájások. Ahá, ezt ismerem. Semmi barackos jegestea, semmi hiszti, csak nyugodtan, meditatíve. A szülészeti osztályon lebzselők így megtekinthették Zsét, amint öntelt mosollyal az arcán sétálgat egy fehér köntösben, néha megpihen, ekkor a bazi nagy hasán egyensúlyozott Rejtő Jenő könyvön hangosan felkuncog. Néhányan kifejtették, hogy pár óra múlva már nem lesz ilyen felhőtlen a mosolyom, de csak legyintettem: én TUDOM, hogy mit fogok csinálni és hogyan.


Megvolt a rutin: borotválás, beöntés. Megjött apa, irány a szülőszoba. Most egyedül voltunk. Befutott az orvosom is, örült, hogy nekikezdünk. Én is örültem. Elmondta, hogy hamarosan burkot repeszt, lassan, de biztosan tágulok, rendben lesz itt minden kéremszépen. Ebben biztos voltam, mert a történelemben ennyire még nem készült fel senki. Csak a babának segítek, csak rá koncentrálok…. Aham. Ugorjunk előre az időben másfél órácskát és hagyjuk magunk mögött a mézesmázos molyost és a tudálékos arckifejezést.


Elképesztően erős fájásaim voltak, asse tudtam, hol vagyok. Valaki javasolta, hogy vehetnék levegőt, mert ennek hiánya hosszútávon káros hatással van. Meg forduljak oldalra. Meg kérdezgettek. Meg tanácsoltak. Komolyan: miből gondolják, hogy az éppen szülő nő amolyan interjúadási hangulatában van? ☺ Egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy én ezt nem csinálom tovább. Eszembe jutott minden az előző szülésből, egyben kiment minden más a fejemből meditációstul, babasegítőstül. Közöltem, hogy elég, hazamegyek.

Az orvos szelíden állította, hogy az itt nem lesz megoldás. Erre kifejtettem, hogy itt én vagyok a beteg, saját felelősségemre most távozom az intézményből, majd ha összeszedtem magam, visszajövök, osztán szülészkedhetünk napestig. Ekkor a fejem mellett álló hétpróbás szülésznő rámmorgott, hogyha annyi erőm / eszem van, hogy itt prédikáljak, akkor esetleg fogjam meg a kezét, férj tartja a lábamat, és pofázás helyett nyomjam világra a fiamat.
Úgy meglepődtem, hogy szót fogadtam. Cserébe úgy szorítottam a kezét, hogy négy nap múlva is látszott a helye, tudom, mert jött és megmutatta.


Arra gondoltam, hogy ha az előző gyereket megszültem három nyomásra, akkor az most is menni fog. Ment is. Kedden éjjel, 02.36-kor felsírt a fiam, aki – mint utóbb már látom – csodálatosan könnyen és ügyesen született meg, a létező legkevesebb helyreállítani valót hagyva hátra. 3600 gr és 56 cm. Igen, a nagylányom is pont ilyen paraméterekkel született és a további sztorikban fogjátok látni, hogy még két hasonló méretet produkáltam. Valószínűleg nem méhem van, hanem öntőformám ☺


A férjem elsírta magát, én elsírtam magam, a gyerek elsírta magát. Az egészségügyi személyzet tartózkodott a vehemens érzelemnyilvánítástól: a doki mosolyogva gratulált, a nővér vitte a babát, a szülésznő a megnyomorított kezét dajkálgatta a sarokban.


Ekkor már itt is szokás volt együtt hagyni az új családot, úgyhogy az őrzőben kaptunk két órát, megpróbálkoztunk a mellre tevéssel is. Nagyon szép és megható élmény volt, bár a sok zöld miatt úgy éreztem magam, mint a filmforgatáson a blue box előtt…


5 napot voltunk bent, mert a fiam besárgult, így hiába volt a perfekt rooming in, sajnos nem lehetett velem. Cserébe én jó sok időt töltöttem az újszülött szobában, ahol egy elképesztően profi csecsemős segített a tejbelövellést túlélni.


Hihetetlen emlék, hogy vasárnap engedtek haza minket, másnap mentünk vissza a zárójelentésért, és addigra a Schöpf-Mérei kórházat teljesen kiürítették (akkor zárták be az intézményt). A kórterem, ahol előző nap még feküdtem és a lányokkal röhögtünk, teljesen üres volt, az egész épületben alig lézengett pár ember. Kísérteties szitu volt.
A fiam ma már 10 éves, nyurga, mint a seprűnyél. Imádnivaló, tiszta apja.

Csecsemőnek is jó baba volt és mi nagyon büszkék voltunk a négyesfogatunkra. Akkor még nem sejtettük, hogy a jövőben egy fél kézilabdacsapat büszke szülei leszünk ☺


Zsé