Szkájpnagyi lettem, ezvan, huppan mellém a kocsiba Zsóka, akit persze nem Zsókának hívnak, de ő nagyon is létezik, ahogy a jelenség is.  Zsókának három gyereke van, mind felnőtt már, és egy se él jelenleg Magyarországon.  Legalább egy városban laknak és van munkájuk, ráadásul a szakmájukban, ahogy körülnézek, itthon ez egyáltalán nem biztos, hogy lehetne így.

Zsóka viszonylag szerencsés, három-négy légitársaság is jár abba a városba, néhány óra alatt odajut (ha a gyerekei mondjuk Sopronban laknának, akkor se lenne kevesebb utazás), beszéli is a nyelvet, tud tájékozódni, munkája is van neki meg a férjének, ki bírják fizetni az utazást, a legnagyobb gyerek idegen ajkú párjával is megbarátkozott. Nem ilyen szerencsés a két irodával arrébb dolgozó Zsuzsa: neki ugyan nem minden gyereke vándorolt ki, de aki igen, az már két éve nem volt itthon, se neki, se az anyjának nincs pénze repülőre, Zsuzsa a magyaron kívül semmilyen nyelven nem beszél, életében egyszer járt külföldön, lámpalázasan szerencsétlenkedett az idegen városban, és egyáltalán nem biztos abban, a fia megtalálta odakint a boldogulást. Sovány vigasz, hogy lehet, itthon se.

Nem könnyű szkájpnagyinak lenni, főleg ha nem így indult: a nyolcéves Lilit szinte minden nap a nagyi vitte iskolába, amíg a lánya-veje nem fogták magukat, és költöztek ki Svédországba. Bólogatott, persze, jobb állás, biztosabb megélhetés, Lili felnőttkorára válogathat a külföldi egyetemek közt, hiszen számos nyelven fog majd beszélni, végülis mesét lehet olvasni a telefonba, csak azok az összebújós-bizalmas beszélgetések hiányoznak.  Eltávolodott volna  a kamaszlány tőle itthon is, csak mert felnőtt, vagy a távolság teszi, hogy alig ismer rá, valami furcsa akcentus ragadt a beszédére, nehezebb megtalálni a beszédtémát is, mire kicsit beilleszkedne nyáron, már indulnak is haza.

De akkor se könnyű, ha már eleve távol születik:  lehet nehéz megszokni, hogy a fiunk vagy lányunk mellett egy magyarul egy szót se beszélő nő vagy férfi mosolyog, fél-egy év múlva is csak annyit tud mondani, szia, köszönöm. A szkájpnagyi eltűnődik, mennyit, mit és hogyan mondjon egy teljesen más kultúrában felnőtt házastársnak a saját terhességéről, szüléséről, egyáltalán, van-e nyelv, amin megértik  mind a ketten, milyen tekintettel találkozik, ha a felnőtt gyereke valami tűzön-vízen őrizgetett holmiját kínálja, furcsán néz-e rá egy finn férfi, ha kiszalad a száján „vigyázz a lányomra meg az unokámra”. A szkájpnagyi gyakorolja a hívás előtt a korábban sose használt neveket, Chantelle, Roger, Anh, Giorgio, ezek itt a közvetlen családtagjaim, a minimum, hogy helyesen ejtsem ki a nevüket. És az unoka is lehet előbb lesz Aurelio, Yael vagy Lizzie, mint Zolika, Feri vagy Kata.

A találkozások se mindig egyszerűek. Ugyan már, a nagyi segít, grimaszol Tímea, itthon se biztos, hogy nem ő szorulna rám, de ha kijön, leül a kanapéra, ő eltéved ebben az idegen városban, mit szólnak az iskola előtt, hogy mennyire nem tud angolul, pedig a görög nagyi se tud jobban, mégis ott szobrozik minden délután, a nagyi segít, bruhaha, egy tizenhét éves au-pairral jobban boldogultam volna.  Persze nem minden nagyi érzi magát elveszettnek az idegen kontinensen, van aki fél évekre kiköltözik, feladva saját életet-barátokat, terelgeti a gyerekeket az idegen utcákon, magyarral kevert olaszsággal pöröl a fűszeressel. Esetleg kiköltözik egészen, de lehet, közvetlenül halála előtt hazakívánkozik, tanácstalanul állnak az ágya körül, szép és romantikus gondolat, csak éppen hogy.

Szkájp-unokának se mindig könnyű lenni, egy leedsi vagy marseille-i óvodás valószínűleg nehezen értelmezi azt, hogy „csókolom”, főleg azt, kinek, mikor és miért kéne mondania, miért fordulnak felé a faluban morcos tekintetek, ha széles mosollyal közli, helló, amire otthon mindig visszamosolyognak.  Először értetlenül néz a korábban talán sose látott tejbegrízre, rétesre, túrórudira is, amivel a ritkán látott nagyi kínálja, majd amikor jó étvággyal belapátolja, a nagyi örül ugyan, de lehet, megfelhőzik az arca, mikor a fejük felett valami elhangzik franciául, amit még a nagyi és megért, hiába hogy neki csak oroszt tanítottak valaha az iskolában, és már azt is rég elfelejtette.

A Skype-nagyik korábban gyakrabban hallgatták azt, hogy nem lesz ez mindig így, ha lejár a szerződés, ha összeszedünk egy lakásra valót, a kezdődőkét a vállalkozáshoz. Mostanában azonban inkább azt hallják, már megszoktuk, már beilleszkedünk, otthon nem kapnék ilyen munkát ilyen fizetéssel, ott jobbak az iskolák, ugyan már, majd ha megbolondultam. Nehéz ezt tudomásul venni, hiába a telefon, a Skype, a fapados repülőjegy, a hazaküldött pénz (van, aki három-négy családtagot is támogat távolról) a mind egyre sulykolt gondolat, hogy a Gézáéknak Szegeden él a fia, és őhozzájuk se mennek gyakrabban.

A Skype-nagyik élete nem mindig könnyű, néha súlyos döntéseket kell meghozni, utolsó aranyékszert eladni a telepített repülőjegyhez, de mit lehet tenni, amikor a telefon másik végén az egy szem gyerek zokog, én sose gondoltam volna, ennyire más emberré tesz valakit egy másik kultúra, rettegek tőle én és a gyerek is, én itt senki vagyok és semmi, ha pénzem nincs is, de útlevelem még megvan, én haza akarok menni.

Hol voltál, rég láttalak, mondom az utcabeli kislánynak, hát elutaztunk, elmentünk meglátogatni a nagymamát. Persze, neki is Skype-nagyija van, valahol Kínában. Olyat is ismerünk, akinek Skype-szülei vannak: ők valahol vidéken, úton vannak, dolgoznak, míg a gyerekre bébiszitter vigyáz Budapesten, ahol a megfelelő iskolát kiválasztották számára. És ez még mindig sokkal jobb, mint a Romániában tömegesen hátrahagyott „eperszedő-nemzedék”, akiknek a szülei keveset fizető, alkalmi fizikai munkákra mentek külföldre, az ócska tömegszállásokra gyereket nem vihettek, ha a család költségeit is állni kellett volna, akkor végképp képtelenség megélni az ottani mértékkel pocsék fizetésből, ami még mindig jobb, mint az otthoni semmi. A gyerekek meg boldogultak, ahogy tudtak, egyedül, rokonoknál, nagyobb testvér gondjaira bízva.

Kingát se vitte magával az anyja, aki Happy Bella néven dolgozik valahol Svájcban, a múltkor annak a pasasnak egész emberi ábrázata volt, ha tudna németül, majdnem elmondta volna neki, dehogy vagyok én Happy Bella,  Kata vagyok Nyíregyházáról, három kisgyerek eszik abból, amit most fizetsz, nekem már gyár se jutott három műszakban, mint anyámnak. Kinga félévkor háromból bukott, a nagymama nem tud segíteni, ő se remekelt valaha az iskolában, az osztályfőnök eltűnődik, még néhány év és ott ül az anyja mellett a zürichi vonaton, lehet, ha színjeles lenne, akkor se jutna neki kollégium, tanulóasztal, munkahely.

Esténként izzanak a vonalak, aggódó vagy mosolygó férfiak és nők kérdezgetik, hogy vannak a gyerekek, a srácok kétévesen vigyorogva integetnek a laptop kamerájába, fényképek ezrei mutatnak gyereket távoli nagyváros, távoli játszóterein, azelőtt sose látott iskolai egyenruhát sporteszközt. Aztán lámpalázasan készülődnek, pukkadásig tele a kisbőrönd magyar mesekönyvvel, néhány ott nem ismert kis figurával, ötvenévesen iratkoznak nyelvtanfolyamra, hogy boldoguljanak valahogy, még itthon se mindig könnyű, tudomásul venni, hogy az édes  kisfiú-kislány felnőtt, elment és önálló életet él, de ha ez sok ezer kilométerre történik, annak még mindig nagyobb súlya van.

 

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?