Némi előzmény a tisztánlátás érdekében:

Első gyerek, 4-5 könyv megemésztése, számtalan jótanács és egyéb a már gyermekes barátnéktól, tesóktól, unokatesóktól, stb. Valami ehhez hasonló tudománytárral voltam én is felvértezve, mint annyian közülünk. Hihetnénk azt is, hogy ez elég, ha netán mégsem, majd a kórházban úgyis segítenek, de persze mi is, mint mindenki más is, a saját bőrünkön tapasztaljuk meg a valóságot.

Így esett ez velem is. A várandósság előtti években inzulinrezisztencia miatt diétáztam, a várandósság alatt meg a doki „elvből” ugyanazt a diétát írta elő, vagyis tulajdonképpen évek óta ugyanazon az étrenden élek – ami hol jobban, hol rosszabbul tartható részemről. Gondolok itt az időnként felbukkanó Nutellás mumusokra, vagy a csokis palacsinta bőrébe bújt kisördögökre és egyéb nyalánkságokra. Mondjuk ki, nem vagyok az az elvetemült fajta, aki szóról szóra, grammról-grammra képes betartani az előírást, de persze igyekszem módjával bűnözni. A várandósság persze nálam is „más” állapot volt, nem igazán foglalkoztam a jótanácsokkal, azt ettem, ami jól esett. Volt is ebből néhány nézeteltérés a jóakaró ismerősökkel, mert persze mindig van egy-egy, aki valamely kajáddal nincs kibékülve, persze épp amikor a legnagyobb gusztussal tömnéd magadba.

Mindezek ellenére (vagy épp ezért) probléma- és panaszmentes várandósságom volt, életem egyik legszebb 9 hónapját éltem át. A szülés sem volt olyan szörnyű: hajnali kettőkor távozott a nyákdugó, 5-kor már ötperces összehúzódásokkal indultunk a kórházba, 9-kor éreztem először fájdalmasnak az akkor már 3 perceseket, 2-kor kibújt a gyönyörű kisfiam, 4 kilóval, 58 centivel.  (na jó, azért a „nem volt olyan szörnyű” mellé megjegyezném, hogy mocskosul fájt, na...)
Az első éjszakát nem töltöttük együtt, de reggel 6-ra mentem is érte, és annak rendje és módja szerint megszoptattam. A kis „ipari porszívóm” isteni ösztönökkel volt megáldva, így a 2. nap elkezdett folydogálni a tejem is, a 3. napra pedig már rendesen megteltem. Nem éreztem fájdalmas belövellést, de éreztem, hogy van mit nyelni a lurkónak. Egyedül a bokadagadással nem tudtam mit kezdeni, alig bírtam a földön tartani, de más kellemetlenséget tényleg nem tapasztaltam – a természeteseken kívül (gondolok itt a gátsebre pl.).

Hogy miért is írtam le ezeket? Hogy érezhető legyen, hogy nem vagyok extrém eset, legalábbis szerintem normális vagyok, és úgy is kezelem az életem, normális dolgok történnek velem, és nem vagyok az a rinyálós hisztimaca. (Egyébként az utóbbiakkal sincs semmi baj, habitus kérdése csupán.)

Szóval, a gyermek vagy aludt, vagy evett, a köztes időkben pedig – mily meglepő – sírt. Mit sírt, üvöltött! Majd utána kakkantott egy-egy adagot. Logikus ember lévén arra gondoltam, hogy a magzatszurok ürülése okoz szegénykémnek ekkora fájdalmat, urambocsá’ erős összefüggést éreztem a sírás és a kaki érkezése között, na meg a lábhúzogatás is élénken erre engedett következtetni. Aztán jól „meg lett magyarázva”, hogy márpedig tévedek. Történt ugyanis, hogy a csecsemős nővér a két nappal később szülő szobatárshoz érkezett megmutatni a pelenkázást, mellre tenni a babát, stb. Természetesen a kisded épp akkor volt kaja után, és én már tudtam, ő még nem, hogy mire számíthatunk.

Annak rendje és módja szerint erősen üvöltött, mire a csecsemősnővér hozzám fordult, és elkezdett faggatni, hogy mit eszem, iszom. Mondtam neki, hogy banánt, vajas kenyeret, natúr csirkehúst krumplival ettem (persze mind otthonról volt), de van még nutellás palacsinta a hűtőben, miért kérdezi?!
Elmondta, hogy a nutellás palacsinta az azért nem jó, mert a mogyoró allergén, dobjam ki (nem tettem...). Közben meglátta a folyadékkészletemet, és folytatta azzal, hogy a szénsavas ásványvizet felejtsem el (netán a bubi átmegy a tejbe?) a multivitaminos üdítőt is, mert lehet benne körte, ami felfúj, és az átmegy a tejjel – szóval biztos ezek miatt sír. Ja, és ne egyek borsót, babot, mandarint-narancsot, na meg a többi ilyesmit, ismeritek A LISTÁT. Megkérdeztem, hogy mi a helyzet az elmélettel a kakiról, de azt mondta, kizárt, minden gyerek kiüríti a magzatszurkot. A kérdésemre, hogy „miért, és nem minden gyerek sír az első napokban?” nem érkezett válasz, enyhe zavar közepette visszament az anyukához, akihez eredetileg érkezett.

Azért nyeltem egy nagyot, és mégis elkezdtem gondolkodni, hogy mi van, ha igaza van, és persze azonnal lelkiismeret-furdalásom lett, hogy ilyen kínokat okoztam a gyerekemnek a felelőtlenségemmel. Aztán végiggondoltam, hogy mi is volt a kórházi koszt az elmúlt két napban (amiből persze egy kanállal sem ettem, de meg sem akarom tudni, mi lett volna, ha mégis):  borsóleves+sárgaborsófőzelék, másnap körteleves+brokkolis tészta. Szóval ha kórházi kaján lettem volna, akkor lehet, hogy a csecsemősnővér fejét beleverem a falba – jobb esetben, rosszabb esetben a kórházi kosztba, aztán a falba. Persze azt elérte, hogy a gyümölcslevet meg a gyümölcsöket hazaküldjem, de a szénsavas víz maradt (bár a szénsavat kikevertem belőle, mielőtt megittam), és néhány csoki is maradt. Mondanom sem kell, két napig semmit sem javult a helyzet, továbbra is ugyanolyan hangosan sírt, és ugyanolyan nehezen ürített. Aztán egyszer csak elkezdett világosodni a kaki színe, és láss csodát: üvöltő csomagom egyik napról a másikra mintababává alakult.

„Csak egy kicsit” haragudtam a nővérre, hogy azalatt a két nap alatt, mikor a gyermekem álomba merült az üvöltések után, én a mosdóba vonultam zokogni, hogy ilyen béna anya vagyok, hogy ekkora fájdalmat okozok a gyermekemnek, mert nem bírom megállni, hogy olyat egyek-igyak, amit a nővér megmondott, hogy felejtsek el. Még akkor is, ha tudtam, tudom, hogy nem volt igaza.

Maya

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?