Koktélcseresznye három év után, lombik-módszerrel lett terhes, és terhessége alatt sokat gondolkozott azon, hogy vajon keskeny csípőjén hogy fog kiférni majd a gyereke.

Orvosa megnyugtatta, hogy minden rendben lesz, ám szüléskor a baba feje elakadt. A kilencven kilós doki testi erejét bevetve próbálta kinyomni a gyereket az anyja hasából. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.

Nosztalgiázom. Pont egy éve ilyenkor láttam meg a második csíkot a terhességi teszten, amire akkor már három éve vártam. A második beültetés sikerült, de ez gyakorlatilag csak rajtam múlt. Az orvosom háromszor mondta azt a stimulálás alatt, hogy ezt most állítsuk le, mert egyik hormongörbém sem volt tankönyvszerű. Akkor mindenki hülyének nézett, hogy folytatni akarom és csak legyintettek, hogy rendben, ha dupla annyi hormont akarok magamba lőni a semmiért, hát tessék. Leszíváskor a doki meglepődött, hogy egyáltalán van érett tüsző, majd beültetéskor is végig kellett hallgatnom, hogy egyszerűen hihetetlen, mennyire megvastagodott a méhnyálkahártyám. Egy csoda. Aztán jött a halvány, de biztos terhességi teszt, a megerősítő vérvétel, és a minden romantikát mellőző diagnózis: „Be kell valljam, nem hittem magában, de sikerült. Gratulálok, ön terhes.”

A terhességem nem volt egyszerű, pár hetet leszámítva végig veszélyeztetett voltam. Volt az elején vérezgetés, aztán keményedések, majd korán vékonyodó és nyíló méhszáj. A körülmények ellenére nagyon élveztem, hogy a várva várt gyermekünk növekszik bennem, de azért végig ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha baj lesz. Ha nem vetélek el, akkor például a szüléskor. Gyerekkorom óta ugyanis mindenkitől azt hallom, hogy jaj, de vékonyka a csípőm, nem fogok egykönnyen szülni. Na és akkor, gondoltam mindig is, majd császár lesz és kész. Mikor terhes lettem és végre találtam egy valamirevaló orvost, akihez terhesgondozásra jártam, gondoltam, megbeszélem vele a dolgot. Ő azzal nyugtatott, hogy a gyerek „tudja”, hogy mikor fér ki, és időben el fog indulni kifelé, ne aggódjak. És különben is, látott ő már ennél kisebb csípőn nagy gyereket kijönni. Nyugodt voltam egészen a 34-35. hétig, amikorra annyira elvékonyodott és kinyílt a méhszáj, hogy 2 hét fekvésre lettem ítélve. A baba az ultrahang szerint ekkor már 3 kiló körüli lehetett és én akkor a „jön, amikor még kifér” dologra gondoltam. Meg is kérdeztem, hogy nem kéne-e hagyni kibújni őt, de a válasz egyértelműen a nem volt, amit egy hosszú beszélgetés követett a koraszülés veszélyeiről. Ismét megnyugodtam.

Szülés előtt már 4-5 nappal tágulásos vérzésem és rengeteg fájásom volt, így nem lepett meg, amikor egyből a szülőszobára kerültem háromujjnyi méhszájjal. Éljen! Éjfél volt, és a szülésznőm biztatott, hogy innen már nincs sok hátra, ne féljek. Nem féltem, inkább izgatott voltam. Járkáltam, labdán ültem, félig feküdtem, a fájások meg lassan nagyon sűrűek és erőteljesek lettek. Felfeküdtem az ágyra, megtörtént a burokrepesztés. Arra gondoltam, hogy mennyire meleg és milyen sok a víz. Folyt mindenfelé, amin – ki tudja miért, de – jót röhögtünk a férjemmel. Az első tolófájások után az orvosom megnyugtatott, hogy a koponya áthaladt a medence egy részén, úgyhogy a kisember már biztos lent fog kibújni. Ekkor nagyon boldog voltam, hiszen már csak 15-20 perc és vége. Nem így lett.

A kicsinek nem mondható fejecskéje elakadt az én nagynak nem nevezhető medencémben, és előre nem mozdult, legfeljebb csak vissza. A lábamat a férjem tartotta a magasban, hogy vissza ne csússzon, a doki pedig olyan erővel nyomta minden fájásnál a hasamat, hogy azt hittem, eltörnek a bordáim. Vagy ezt kiabáltam, vagy hogy jól van-e a gyerek, mert az a 20 perc kezdett kissé elhúzódni. Akkor csak azzal voltam elfoglalva, hogy halljam a baba szívverését – ami néha igen ijesztően le is lassult – és próbáljak úgy levegőt venni, hogy ne érezzem a feszítő fájdalmat. Hajnali 3 óra 40-kor, nagyjából 1,5 órával az első tolófájás után, óriási gátmetszést követően – vákuum bekészítve – a közel 90 kilós orvossal a hasamon – 60 voltam akkor –, sikerült megszületnie a fiunknak, szerencsére makkegészségesen. Hirtelen megszűnt a feszítő érzés, hallottam a hangokat, és észrevettem a képet is az ággyal szemközti falon. Véresre nyomtam a szemem, a hasam úgy nézett ki, mintha összerugdosták volna, de egyáltalán nem érdekelt. Örültem, hogy mindketten jól vagyunk.

Szerettem volna tudni, hogy a férjem miként élte meg a szülést, ezért sokat beszélgettünk utána. Elmondta, hogy a vége felé az orvos és a szülésznő is nagyon feszült volt már, csak felém nem mutatták – ezért örök hála nekik. Mindvégig rettegett attól, hogy valami bajom esik. Látta, hogy mennyire erőlködök, az orvos a hasamon, a baba meg nem mozdul. Megkönnyebbült, amikor vége lett, de a traumatikus élmény még hetekig elkísérte. Az orvosom másnap viccelődni próbált: „Mekkora feje van ennek a gyereknek? Kész csoda, hogy kifért magából...”

Négy hónappal a történtek után már csak a múlt egyik homályos, szürreális, ugyanakkor örömteli élményének tűnik a szülés. Örülök, hogy túl vagyok rajta, de köszönöm, a többi szülésem császár lesz. Nem bíznám magam a további csodákra.

koktélcseresznye