Kicsivel – könnyebben. Kisgyerekes mindennapok praktikusan IX.
Felkerekedünk 4., avagy hordozás − kitérőkkel

Előrebocsátom: nem vagyok egy feketeöves hordozós anya. Aki tehát a felkerekedős lista (itt, itt és itt) hatodik pontjának alább következő taglalásánál többet és okosabbat szeretne olvasni a hordozásról, annak a hordozo.hu, az olbebaba.hu és a hasonló, életvitelszerűen hordozó anyák által szerkesztett oldalak böngészését javaslom. Én egyszerűen csak imádok hordozni, és van némi helyiérdekű tapasztalatom ezen a téren, de részemről például garantáltan nem fogok belemenni annak bizonygatásába, hogy a hordozott gyerekek boldogabbak, magabiztosabbak és önállóbbak, mint tologatott társaik. (Ahogyan egyébként abba sem, hogy a szoptatott babáknak felnövekedvén magasabb lesz az IQ-juk.)

Félreértés ne essék: nem vitatom, hogy létezhetnek a fent vázolt összefüggések, s tudok róla, hogy több kutatási eredmény is napvilágot látott velük kapcsolatban. A problémám a finoman szólva is leegyszerűsítő szemlélettel van. Hogy egy gyerek (és az abból váló felnőtt) mitől lesz boldog, magabiztos, kiegyensúlyozott meg intelligens, az nagyjából ezerhatszázkilencvenhárom tényezőtől függ, és igen, ezen a listán előkelő helyen állhat a hordozva töltött babakor is. De biztos vagyok benne, hogy egy brutálisan gerincferdült, Bechterew-kóros, csípőműtött, mittudoménmilyen nyavalyával küzdő, hordozni nem tudó vagy nem akaró anya pontosan ugyanolyan eséllyel indul a boldog, magabiztos stb. gyerek nevelésében, mint makkegészséges társa. Mert nem ennyin múlik. Ha csupán ennyin múlna…!

(Közbevetés. Ugyanezt gondolom a szoptatás kontra tápszer ügyében is. Máig emlékszem rá, hogy amikor maszületett anyaként először támolyogtam be a védőnői szolgálat előterébe, hogyan duplázta meg a vérnyomásomat a megdöbbenés, amikor szemembe tűnt az „Anyatejes babáink” feliratú dicsőségtábla – kartonpapírra ragasztott fotók sora gyönyörű gyerekekről. „Tápszeres babáink” feliratú tabló – kartonpapírra ragasztott fotók sora ugyancsak gyönyörű gyerekekről – nem volt mellette. És végképp sehol sem volt egy pártsemleges, „Babáink” feliratú tabló – kartonpapírra ragasztott fotók sora táplálkozási módjuktól függetlenül gyönyörű gyerekekről. Nem kétlem, hogy a szoptatottak dicsőségtábláját készítő gyerekorvost vagy védőnőt a legjobb szándék vezette, amikor a váróteremben dekkoló célcsoport körében ezzel a bájos dekorációval próbálta népszerűsíteni az anyatejes táplálást. De vajon egy pillanatra sem fordult meg a fejében, mit érezhet egy olyan (esetleg eleve bűntudattal küzdő) anya, aki tápszeres babájával a karján álldogál ennek a tacepaónak a tövében? Talán azt, hogy az ő gyereke (netán egyenesen a szoptatni nem tudó/nem akaró anyja hibájából) eleve méltatlan arra, hogy a körzet összes itt várakozó anyukája gyönyörködjön a helyes kis pofijában?

Külön csavar a történetben, hogy ha valaha is érdekelt volna ez a fotómegosztósdi, az egy évig szoptatott lányomat akár ki is plakátolhattam volna az anyatejesek közé − a fiam fényképe azonban már nem kerülhetett volna a dicsőségtáblára [és nem csak azért, mert közben elköltöztünk]: amikor döntenem kellett, hogy a fél szememre megvakulva, avagy inkább tápszeren nevelem föl, az utóbbit választottam. Szerintem elég jó döntés volt. Tablófotója úgyis lesz még elég – s addig is, amíg elérünk odáig, a fiacskámat ugyanannak az anyának és apának a szeretete bugyolálja körül napról napra, ugyanabban a családi dinamikában, szellemi környezetben nevelkedik, mint a lányom. És elképzelhetetlennek tartom, hogy ő a szoptatott nővérénél nehezebben fogná majd fel a differenciálszámítás alapjait pusztán azért, mert mindössze 5 és fél hétig kaphatott anyatejet. Mert nem ennyin múlik. Ha csupán ennyin múlna…! Közbevetés vége.)

Hordozni abból a nagyon prózai okból kezdtem el, hogy a 0-5 hónapos lányomat − nappal és lakáson belül − kizárólag kendőben tudtam elaltatni, illetve hogy babakocsival nem tudtam felszállni az „ez még látta Kádárt” korú buszokra. Van, akit egzotikus népcsoportok példája vonz a hordozás felé, van, akit a fővárosi tömegközlekedési viszonyok anya- és babapróbáló jellege – virágozzék minden virág. De akárhogy is: a hordozás szerelem lett. Egyrészt mert hatott – nem volt az a hányásig üvöltős állapot, amelyet 10 kendőben töltött perc múlva ne követett volna békés alvás. (A baba aludt, nem én.) Másrészt mert érzelmileg nagyon sokat ad(ott) nekem is és a gyerekeknek is – arról nem is szólva, milyen szexi tud lenni a párunk, amikor a hátára kötött babával tereget. (Mondjuk egy házimunkázó apa történetesen egy kissé elképedt sisakos kazuárral a hátán is szexi tudna lenni, ha már itt tartunk.)

Harmadrészt a hordozás (a babakocsizáshoz képest) még a budapesti tömegközlekedés túlélőtanfolyammal keresztezett kalandparkjában is mámorító szabadságot ad: mit számít, hogy alacsonypadlós jön-e, van-e mozgólépcső, elég széles-e az ajtó? Negyedszer: a szeparációsan szorongós, nagyon fogzós vagy egyéb okokból permanensen ölbe kívánkozós időszakokban otthon is egy istenáldása tud lenni a hordozó – s néha arra gondolok, hogy a kislányom egyre jobban virágba boruló gazdasszonysága talán annak is köszönhető, hogy a fent említett hónapokban megszámlálhatatlan alkalommal asszisztálta végig a főzés-sütés-mosás-takarítás című produkciókat a hátamról nézelődve. (Buzgón reménykedem, hogy a kisfiamon is hamar ki fog ütközni ez a mellékhatás.)

 

Az első hordozónk egy rugalmas kendő volt – tudtommal újszülött hordozására ez a legmegfelelőbb eszköz, mert ezzel lehet a legjobban lekövetni és megtartani a nyeklő-nyakló falatka minden (zabálnivaló) porcikáját. Jó sokáig bénáztam, amíg a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél módjára tekergődző, öt méter hosszú textíliával sikerült megfelelően magamra kötni a kislányomat, de nem érdekelt − akkoriban már tojást patkolni is megtanultam volna, ha valaki azt ígéri, hogy attól aludni fog. A finom meleg, több rétegben magunk köré tekerendő rugalmas kendőben végigpárolódtunk egy hosszú, forró nyarat, aztán a hőguta küszöbén átváltottunk mei tai-ra. Ennek kezelése nagyságrendekkel felhasználóbarátabb, mint a kendőé, és sokkal kevésbé is melegít, mivel a babára csak egy réteg kerül, anyára pedig csupán néhány pánt (bár ez persze csak nyáron előny). A mei tai-ban cipelt elsőszülöttünk máskülönben igen örvendetes és folyamatos súlygyarapodását azonban egyre kisebb lelkesedéssel regisztrálta a hátam, így kötöttünk ki végül a (számomra) hihetetlenül kényelmes, jó súlyelosztást biztosító, könnyen kezelhető, formázott csatos hordozónknál, az imádott manducánál.

A totyogós „tegyél le-vegyél fel” korszakban ugyanakkor elévülhetetlen érdemeket szerzett családunkban az elsősorban csípőhordozásra tervezett karikás kendő is, amibe/-ből egy pillanat alatt be/ki lehet tenni/venni a mozgásformáit rapszodikusan váltogató gyereket. Ugyanerre a célra egyébként egy ún. babaerszény is jó lehet. Ennek az az előnye, hogy egészen kicsire összehajtható, simán befér akár a rohamcsomagba  is, ugyanakkor kialakításánál fogva általában kevésbé képes lépést tartani a gyerek háromdés paramétereinek módosulásaival, mint a könnyedén szabályozható, viszont sokkal nagyobb karikás kendő.

Az igazán hardcore hordozós anyák egyetlen szövött kendővel gyakorlatilag az összes fenti eszközt ki tudják váltani: újszülött kortól (minimum) óvodás korig hordoznak vele elöl, hátul, csípőn egyaránt. Ez irigylésre méltóan gazdaságos és praktikus megoldás. Nekem viszont se a rugalmas kendővel szerzett tapasztalataim, se a hordozós tanfolyam nem hozták meg a kedvet a klasszikus kendőzéshez: túl komplikáltnak és nehézkesnek találtam a ménkű hosszú anyaggal való veszkődést, pláne amikor a hátamra akartam zsuppolni a kicsit. Az is zavart, hogy kötés közben a kendő két végével feszt felsöpörtem a körülöttem elterülő (esetenként poros, nedves, sáros) útszakaszt, arról nem beszélve, hogy a nagy kupac anyag rengeteg helyet foglalt a babakocsi aljában…

… mert hát, mint említettem, nem vagyok egy feketeöves hordozós anya, így a babakocsit is nagyon sokat használtam és használom, már csak gerinckíméleti okokból is. Sajnos tapasztalatból tudom ugyanis, hogy hiába tanultam profi hordozási tanácsadótól, hiába hurcibáltam és hurcibálok jó minőségű hordozókkal, a hordozás bizony nem kedvez minden anyahátnak. Az enyémnek biztosan nem. (Ismétlés : a megfelelő cipő, netán a személyre szabott talpbetét azért sokat segíthet.) A babakocsizás és a hordozás kombinációja viszont mifelénk nagyon bevált. A kicsi lányommal például számtalanszor alakultak úgy a séták, hogy akármilyen békésen aludt is a babakocsiban, az ébredés pillanatában szív- és dobhártyaszaggató ordításba fogott, és csak akkor nyugodott meg, ha magamhoz ölelve vittem. Egyik kézben gyereket cipelni, másik kézzel kocsit tologatni pont elég fárasztó volt ahhoz, hogy néhány ilyen alkalom után a hordozó (jellemzően a karikás kendő) a felkerekedős lista aranyfokozatú tagjává váljon. (A babakocsizós-hordozós hibrid praktikumának legesszenciálisabb megnyilvánulása egyébként az volt, amikor a piac felé menet babakocsiban szállítottam az elsőszülöttet, hazafelé tartva viszont a hátamra vettem, és a kocsiban toltam mindazt, amit vásároltam. Egyszer egy vadonatúj, hófehér wc-kefét találtam venni, ami olyan leküzdhetetlen rokonszenvet váltott ki a lányomból, hogy magához ragadta a gondosan befóliázott fejű célszerszámot, és azzal integetett a hátamról minden szembejövőnek. Vidám utunk volt, na.)

Az is előfordulhat továbbá (az enyémekkel legalábbis gyakran megtörténik/megtörtént), hogy a gyerek egyszerűen elüli a fenekét a babakocsiban, mindenáron ki akar jönni, nekünk viszont nincs elég szembefordítható hüvelykujjú végtagunk ahhoz, hogy az egyik karunkon a kicsit vigyük, a másik kezünkkel toljuk a babakocsit, plusz esetleg fogjuk a nagytesó kezét, és mindeközben levezényeljünk a hétvégi bevásárlást. Részemről ilyenkor a babakocsiból kikívánkozó gyereket egyszerűen átrakom/-tam a hordozóba: attól, hogy anyához simulhat, a babakocsi szintjénél egy emelettel feljebb kerülhet, valamint hogy mást és többet láthat, mint addig, általában mindkét gyerekem felvidul(t). Meg én is – elöl- és csípőnhordozás közben ugyanis kiváló lehetőség nyílik a gyerek hajának szimatolgatására, továbbá arcocskájának hedonisztikus puszilgatására. (Közbevetés. A babakocsis-hordozós hibrid egyedül a járni tanulós időszakban mondott csődöt, ekkor ugyanis – érthető módon – a gyerekeim egy darabig semmi mást nem akartak, mint lehetőleg egyedül, magastartásban tolni a babakocsit, ami mögül egyáltalán nem láttak ki, viszont egy betépett riöliticelebet megszégyenítő műsort adtak elő, ha csak egy kisujjal is hozzá mertem nyúltam a kocsihoz, eltérítve azt mondjuk egy biciklisfutár útjából. Ja, a kisfiamnál ez még jelen idő.)

Szerintem a bevásárlás-ügyintézés közbeni hordozás céljára praktikus a már említett karikás kendőt (netán babaerszényt) használni, már csak azért is, mivel a csípőnkön ülő gyereknek biztosabban el tudjuk kapni a kezét, mint a hátunkon matatónak, pont mielőtt a padlóra küldene egy raklapnyi másodosztályú vegyes virágmézet. A karikás kendő szükség esetén takarónak, pelenkázó-alátétnek is használható – ami nem mondható el a manducáról, utóbbi viszont jóval kényelmesebb a karikásnál, hiszen a két vállunkon, a derekunkon és a csípőnkön osztja el a kicsi egyáltalán nem kicsi súlyát. Egy szó, mint száz: a karikás kendő (babaerszény) a rapid helyzetmegoldás, a manduca a hosszabb távú babacipelés kiváló eszköze lehet. (Ez a tétel az otthoni használatra is igaz.)

A nívós, ergonomikus, a baba számára megfelelő pozíciót biztosító (!) hordozók általában nagyon tartósak, viszont többségüknek ugyancsak húzós az ára – egy minőségi csatos hordozó például több tízezer forintba is kerülhet. Épp ezért ne hagyjuk magunkat elbűvölni az első szembejövő, skandinávosan letisztult és/vagy jajdecuki hordozós hirdetéstől: mielőtt megrendelnénk a kiszemelt, ráadásul limitált kiadású! és most épp 6%-kal leértékelt! példányt, próbáljuk ki, kényelmes-e nekünk, a babának, esetleg a párunknak. A IX. kerületi Hordozóházban például különféle hordozókat lehet kölcsönözni barátságos áron és barátságos tanácsadók segítségével. (Lehet, hogy máshol is van ilyen lehetőség, de mivel én itt tanultam hordozni, őket tudom és merem ajánlani. Nem, nem kértek meg rá, nem fizetnek érte, még csak nem is tudnak róla.) Ha megtaláltuk álmaink hordozóját, még mindig eldönthetjük, hogy rá tudunk-e szánni pár havi családi pótlékot egy vadonatújra, lecsapunk egy használtra valamelyik babás-mamás fórumon, netán varrunk egyet.  

Amíg egyetlen darab elöl hordozott gyerekünk van, a hordozós útrakelés viszonylag egyszerű: elöl a baba, hátul a hátizsák, kész. Mikorra viszont a ded eléri azt az élősúlyt, hogy már a hátunkon a helye, általában már ahhoz is elég nehéz, hogy ne legyen hangulatunk a komplett bevásárlást tartalmazó hátizsákot is magunkra (méghozzá előre) aggatni – legkésőbb ekkor gurulhat be a képbe a húzós bevásárlókocsi, közkeletűbb nevén a banyatank. Addig is, amíg a 27 kg össztömegű, Hannibal-tekintetű topmodellek effélékkel kezdenek el pózolni a Vogue címlapján, próbáljunk meg valami kevésbé banyás (és feltétlenül zsebes!) darabot felkutatni − de ha csak egy mustársárga tyúklábmintáshoz jutunk hozzá, talán még azt is meg tudjuk szeretni, annyira praktikus mondjuk egy hátibabával + gyalogjáró gyerekkel + buszozással kombinált piaci beszerzőkörút során. (Egyébként van, aki babával a hátán és vászonszatyorral a vállán közlekedik, de nekem ez nagyon kényelmetlennek bizonyult.)

A felkerekedős lista elemeit háti hordozás+banyatankozás fennforgása esetén részben a húzós kocsi zsebében (több gyerek esetén a húzós kocsi fülére akasztott, de annak belsejébe lógatott vászonszatyorban), illetve egy méretes övtáskában érdemes magunkkal vinni. Léteznek gyönyörű, kézzel készített hordozós övtáskák is, de egy sima/biciklis/túraboltos verzió ugyanúgy megfelel, ha jó a beosztása és elég nagy. (Off: ugyanígy léteznek gyönyörű, kézzel készített babylegsek is, de egy felnőttzokni ugyanúgy megfelel, ha jó vastag és elég meleg.)

A hordozós felkerekedős lista nálunk mindössze annyiban különbözik az eredetitől, hogy a hordozó értelemszerűen nem szerepel rajta, van viszont helyette zsebtükör, ami szükség esetén – afféle visszapillantóként – a hátunkon utazó gyerek megtekintésére szolgálhat. Hordozós kaja/pia-ügyben két bevált tipp: a nagylyukú, szilikoncsőrős itatópohárba töltött, alaposan felkevert Cserpes joghurt tapasztalatom szerint pont megfelelő állagú ahhoz, hogy a gyerek kényelmesen ki tudja magát szolgálni vele a hátunkon, ráadásul hosszú időre jóllakatja a kicsit. (Mi pedig esetleg részesülhetünk a lapockatájéki joghurtpakolás áldásaiból – és hát ki ne szeretne hidratált lapockákat?) Cumisüvegből pedig a hosszú, karcsú fazon bizonyult praktikusnak: ezt könnyebb előre-hátra adogatni a vállunk fölött, mint a kicsi, kerekded fajtát (bár a fiacskám mostanában már ez utóbbival is kiválóan boldogul).

A tükörbe pillantva időnként kénytelen-kelletlen szembesülhetünk vele, hogy míg a hordozás egyfelől könnyedebb, mozgékonyabb mindennapokkal ajándékoz meg, bizonyos problémák megoldásához segítséget kell kérnünk, ha nem akarjuk folyton levenni a hátunkról a gyereket. Tipikusan ilyen helyzet a „már megint lehúzta a bélelt sapkáját”, a „le kellene venni róla a pulóvert, mert a végén még elpárolog” (© férjem), a „már megint csorog az orra” stb. Míg az előbbiek egy jó szabású kapucnival és a köré tekert sállal, illetve egy eleve begombolatlanul hagyott gyerekkardigánnal esetleg megelőzhetők, utóbbi megoldása némi emberismeretet kíván, mert mondjuk a Nyugati téri aluljárón átvágva nem mindig egyszerű olyan önkéntest találni, aki repeső örömmel töröl taknyot egy vadidegen kölök arcáról. Meg akitől mi is repesnénk, ha vadidegenként taknyot törölne a kölkünk arcáról. De e sapkaigazgatós-orrtörlős szituációkban (melyek akár szívélyes beszélgetéssé is fajulhatnak a három résztvevő között) annyit legalább testközelből megtapasztalhatunk, hogy „a babahordozás kedvezően hat a szociális fejlődésre is”. Anyáéra egészen biztosan.

Anna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?