Szeretném veletek megosztani kisfiam születésének történetét, ehhez azonban egy kicsit vissza kell mennem az időben, hogy mindenki számára érthető és teljes legyen a kép. Ha esetleg túl hosszúra sikerül a mondanivaló, remélem, nem bánjátok majd - a mi kis családunk létrejötte korántsem egyedi, mégis szeretnék vele pozitív példát mutatni. És akkor jöjjön a történet.
A gimnázium elvégzése után sajnos nem vettek fel az egyetemre, így jött az elhatározás, hogy a következő tanévig dolgozni fogok – szakma és tapasztalat nélkül sok lehetőségem nem lévén az egyik legismertebb gyorsétteremnél kötöttem ki. Az 1 évből aztán 5 év lett, amit azonban egyáltalán nem bánok, sőt! Az utolsó ott töltött évben azonban rádöbbentem, hogy így nem haladok előre, jobb lenne kezdeni valamit az életemmel. Már a középiskolai évek alatt is álmodoztam arról, hogy majd ha lesz elég pénzem, szeretnék utazgatni, világot járni. Így aztán mikor adódott a lehetőség, jelentkeztem egy tanfolyamra, aminek elvégzése után sikerült megvalósítanom az álmomat – óceánjáró hajóra mehettem dolgozni. Az ott eltöltött közel 5 év alatt sikerült körbeutaznom szinte az egész földkerekséget – és ami a leglényegesebb, találkoztam azzal az emberrel, akit ma már büszkén a férjemnek nevezhetek.
A dolog azonban kicsit bonyolultabbra sikerült, mint ahogy mi azt elképzeltük (C. ugyanis filippínó származású). Tervezgettük a jövőt, mennyi időt akarunk még hajózással tölteni, mikor és hol akarunk összeházasodni és élni. Sajnos nekem lejárt az aktuális szerződésem, így haza kellett utazzak, de két hónap vakáció után újra csatlakoztam – volna – ugyanarra a hajóra. Merthogy mikor hazajöttem, még nem tudtam, hogy babát várok. Gyanús akkor lett a dolog, mikor már itthon voltam egy hete és nem jött meg. Volt egy megérzésem, hogy esetleg terhes vagyok, de bevallom őszintén, ekkor még nagyon nem voltam felkészülve rá. Csináltam egy tesztet, ami azonnal pozitív eredményt mutatott. Amit akkor éreztem, hát… borzasztóan meg voltam ijedve és kétségbe voltam esve. Ahogy tudtam szóltam a páromnak, aki meglepődött ugyan, de boldogan fogadta a hírt, és már akkor támogatott. A szüleim első reakciója nem volt valami fényes – úgy gondolták, hogy egyedül fogok maradni egy babával. Ez a helyzet számomra nagyon nehéz volt, de bíztam a páromban, és tudtam, hogy majd megoldjuk valahogy.
A párom szerződése, a származása végett 9-10 hónap hosszú (az én hazajöttöm előtt csatlakozott a hajóra), így nyilvánvaló volt, hogy nem tud mellettem lenni a terhesség alatt, és sajnos a szülésnél sem. A kiírt dátum a baba érkezésére május 17-e volt, párom hazautazása pedig május 18. Számomra már akkor világos volt, hogy a kisfiam nem fogja 17-ig kihúzni odabent. És hát így is történt.
A szüleim szerencsére hamar megbékéltek a helyzettel, és támogattak ahogy csak tudtak, ezért nagyon hálás vagyok nekik.
Maga a terhesség teljesen eseménytelen volt, aminek nagyon örültem, ugyanis még nagy pocakkal, az utolsó trimeszterben el kellett kezdenem intézni a párom az országba való meghívásához szükséges papírjait.
Egy dolog volt, amit negatívumként említenék – sajnos rettentően izgulós vagyok, fehérköpeny-szindrómám van – azaz minden alkalommal, mikor vérnyomást mért a védőnő, felszaladt a vérnyomásom és a pulzusom is. Gyógyszert viszont nem kellett szednem, mert nyugalmi állapotban teljesen normális értékeket mértem itthon, sőt, volt, hogy azt hittem, nincs is vérnyomásom.
Azonban a terhességi kiskönyvben minden mért adat benne volt, amire egészen a 36. heti vizsgálatig egyik orvos rá sem nézett. Az utolsó doki (nem volt fogadott orvosom, sem szülésznőm) azonban igen, és javasolta, hogy már a következő, 37. héttől menjek ctg-re, csak a biztonság kedvéért. Így aztán a 37. héten el is mentem, ahol is sikerült produkálnom egy szép magas vérnyomást – a nővér kért egy vizeletmintát, hogy megnézzék, nem toxémiáról van-e szó. Nem volt fehérje a vizeletben, és nagyjából lement a vérnyomásom is, így hazajöttem.
A 38. héten pedig a következő történt:
Édesapám vitt be a kórházba a vizsgálatra május 6-án – ismét magas vérnyomás, vizeletminta, nincs fehérje. Azonban az érték csak nem ment lejjebb 140/90nél, így az ítélet a következő volt: szépen bent tartanak a hétvégére (péntek délelőtt 10 óra volt), folyamatosan ellenőrzik a vérnyomásom és a vizeletet, adnak gyógyszert. Így kénytelen voltam édesapámat hazaküldeni.
Nekem pedig várnom kellett, amíg jött valaki és átkísért a szülészetre – méghozzá a vajúdóba, mert ott volt a ctg-re lehetőség. Így aztán nagyjából 11 órától este fél 6-ig ott voltam, kisebb-nagyobb szünetekkel rákötve a gépre. A baba hála égnek teljesen rendben volt, a vérnyomásom is újból normális lett, én pedig titkon abban reménykedtem, hogy esetleg mégis hazamehetek. Hát nem így történt – senki nem szólt egy szót sem arról, hogy most akkor mi is történik, és mire átkerültem a nőgyógyászati osztályra, már este 6 volt. Így sikeresen lecsúsztam az ebedről és a vacsoráról is.
Menet közben azonban beszéltem a szüleimmel, akik még akkor este bejöttek és behozták a cuccaimat (sose lehet tudni alapon), és néhány életmentő péksütit. Miután ők elmentek, még beszéltem a párommal, majd elmentem fürdeni (sikeresen az esti vizit idején, kb. 8 körül). A szobatársaim még ébren voltak, mindenki beszélgetett, így csak később tűnt fel, hogy az amúgy is kényelmetlen kórházi ágy még kényelmetlenebb, és sehogy sem esik jól rajta a fekvés, mindenhogy fáj a derekam. Aztán szép lassan derengeni kezdett, hogy ez bizony AZ lesz. Azért nem akartam egyből szólni az éjszakás nővérnek, így szépen elővettem a telefonomat, és jegyeztem rajta a fájásokat – 5 percenként jöttek, szinte az elejétől. Hát ezzel aludni nem tudtam, gondoltam, várok vele, amennyit tudok. Nagyjából 11 körül kimentem és szóltam a nővérnek – ő annyit mondott, hogy amíg ilyen szépen mosolygok, ne menjek vissza. Hát, gondoltam, jó, elvégre kórházban vagyok, nagy baj nem történhet. De azért a nővér éjjel kétszer is bejött ellenőrizni, hogy mi a helyzet – aztán hajnal 5-kor azt mondta, szedjem össze a cuccaim, irány a szülészet (igaz, nem rövidültek a fájások, de erősödtek).
Ott szépen komótosan felvették az adataimat, megvizsgáltak (a vérnyomásomat folyamatosan ellenőrizték), leborotváltak és kaptam kúpot, ami aztán hamar megtette a hatását. Édesanyámat még az éjjel felhívtam, és megbeszéltük, hogy bejön hozzám, és ott lesz velem – a párommal tartottuk a forró drótot, ameddig csak tudtuk, de a 6 órás időeltolódás miatt ez nem volt egyszerű. Amikor anyukám beért, már reggel fél 8 volt és én a szülőszobán voltam – de még csak 2 cm-t tágultam. Ekkor még azt hittem, hamarosan vége a dolog eme részének, és megláthatom a kisfiamat – hát, nem így történt.
Enni nem ehettem, inni ittam, tusoltam rendületlenül, és fel-alá sétáltam anyukámmal, aki tartotta bennem a lelket. Sajnos a vérnyomásom miatt nagyon sokat nézték a babát, így az idő nagy részét fekve kellett töltenem a gépre kötve, ami borzasztóan kellemetlen volt egy idő után. Mivel a fájások sem akartak erősödni, ezért kaptam egyszer oxitocint, meg egy kis cukros vizet, hogy bírjam erővel. Az ügyeletes szülésznő és doktornő nagyon rendesek voltak (utóbbi szerintem fiatalabb, mint jómagam – 28 voltam ekkor). A tágulás ezek után is nehezen haladt, többször is tágították a méhszájat kézzel, ami számomra felért a kínzások leges-legdurvábbikával. Igyekeztem csendben szenvedni, ami nagyjából össze is jött, úgy hiszem, bár azért van egy-két homályos folt ebből a szakaszból.
Körülbelül délután fél 4-től a főorvos doktor úr is többször bejött, megtárgyalták a helyzetet a kis doktornővel – azt mondta, még fél óra, és kint a baba. Aztán újabb fél óra, és ez így ment fél 6-ig. Ekkorra már nagyon nagyon el voltam fáradva, egy tollat sem bírtam volna felemelni, legalábbis úgy éreztem. Amikor aztán megláttam, hogy jönnek-mennek a nővérek, hozzák a mérleget és a törölközőt, akkor kezdett derengeni, hogy lassan meglátom őt. Anyukám ekkor már nem volt bent, nem bírta szegény tovább cérnával.
És aztán végre elérkezett a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ez az a bizonyos nyomási inger. A szülésznő, a főorvos és a kis doktornő segítettek – ez a rész annyira rövid volt, hogy alig emlékszem rá. Mindössze három nyomásra kint volt a kisfiam – megpróbálták a gátvédelmet, ami azonban nem sikerült, így repedtem, amit akkor nem is éreztem. A babát elvitték megmérni és felöltöztetni, nem adták oda egyből – azonban anyukámnak igen, így nála volt addig, amíg engem rendbe raktak. A fiatal doktornőnek én voltam a tanulóalanya, mert egy újfajta varrást rajtam mutatott be neki a főorvos úr, így a kisfiam csak kb. 50 perc után került vissza hozzám.
Anyukám is bejött vele, így aztán hármasban voltunk még egy órácskát. Párom végig ébren várta a híreket, nagyon boldog volt mikor megtudta, apává vált. Ezt követően a három nap a kórházban nyugodtan, izgalommentesen telt. Kisfiam étvágya nagyon jó a mai napig, bár a szoptatással adódtak problémák a kezdetekben. Az első három hónap nem volt egyszerű, párom papírjait intézni az újszülött mellett. De a szüleim ebben is a segítségemre voltak.
Végül rengeteg utánajárás, papír és engedély után az emberem 2016 augusztus 2-án megérkezett Magyarországra. 11 hónapot voltunk távol egymástól, ami számunkra embert próbáló volt, de megérte. Van egy kisfiunk, és sikerült összeházasodnunk is.
Rikkuu
