Tudom, hogy elméletben léteznek érdekes tévéműsorok, már sokszor láttam a másodperc töredékéig foszlányokat belőlük. Tevegelő sivatagi utazók, új életre keltett retró-autócsodák, egy eltökélt arcú csávó, aki kukacokat majszolva, bőrig ázva várja, hogy a nagy szélben érte tud-e jönni a helikopter, meztelen nők, fekete-fehérben sortüzet leadó csatahajók, sőt, állítólag néha, elvétve igazi filmeket is sugároznak.
Az én világomban azonban ez csak pillanatnyi interferencia, nálunk csak és kizárólag rajzfilmek vannak. Régebben, amikor Molly még nem szűnt meg létezni, legalább voltak lakberendezők és régiségkereskedők meg kertészek is a képernyőn, de már ez a kis szín is a múlté. Csak rajzfilmek. Némelyiket még szerettem is az első három alkalommal.
Hogy mi a rajzfilm definíciója? Színes valami, ami eltakarja az igazi tévéműsort, és amire rámeredve gyakran félbehagyjuk a vitatkozást, mert elfelejtettük, hogy hol is tartottunk. És közben reklámok vannak, nyomják a játékreklámokat, ráadásul valamiért reszketeg minőségben – Fifi még tűéles volt, de a legújabb gyurmakészlet felett eksztázisban kacarászó gyerekeknek már remeg minden mozdulatuk. Az egyetlen örömforrást a csatorna saját gyártású hirdetései jelentik, amelyeknél azt a Barátok köztben már bevált módszert alkalmazták, hogy szigorú szűréssel kiválogatják az ország legrosszabbul színészkedő embereit, aztán leöntik a hajukat zselével.
Az egyik első szóösszetétel, amit a hajósinas a kadéttól megtanult, az volt, hogy „ilyet szeretnék”. Mindent szeretnének, ami a reklámokban szerepel. A valóságban alig hiszem, hogy az öt és féléves fiamat lázba hozná egy bekakilni képes játékbaba, amikor láthat igazit is bármikor, ő mégis szeretné, mert a reklámban látta. És akkor még nem is beszéltem a játékboltokról: hogy bírják a gyerekek, hogy csak ennyit hisztiznek? Még 37 évesen is alig bírom levenni a polcokról a szemem, annyira kéne az a Millennium Falcon, hogy beszarás, hát akkor hogy lehet, hogy a kölkeim csak ennyire akadnak ki?
Tök szar lehet a mai gyerekeknek. Amikor kicsi voltam, és megláttam egy óbudai trafikban egy elnagyolt műanyag vitorlást, amit 80 százalékban eltakart a vasrács, hetekig képtelen voltam másra gondolni. Egyszer meg a Margit híd pesti hídfőjénél pillantottam meg egy játékautót a kirakatban, és még ma is pontosan emlékszem rá, annyira megviselt… Újpalotán világító ujjú E.T. volt a 73-as megállójában egy üzletben, azt hónapokig bámultam. A csopaki játékboltban meg negyedórákat lézengtem a zöld műanyag mű-Playmobil szekér előtt (100 Ft volt, képtelenül magas összeg) – na azt végül megkaptam, mérhetetlen elégedettségemre.
Fogadni mernék, hogy a mai kölkök kb. 400 dologra vágynak ugyanezzel a szerelemszerű intenzitással, képzelegnek a beszarós babáról, álmodoznak a gyurmakészletről, fantáziálnak a lepkeszárnyruhás Barbie-ról. Iszonyatos lehet a sok inger. És a gonosz apa meg anya nem vesz meg mindent. Pedig ott van, a tévében megmondták, hogy jó, és meg kell venni.
Elferdült erkölcsű világunkban jobb sorsra érdemes füvescigi-dílereket és megtévedt használtharckocsi-kereskedőket meg a közjóért fürge ujjakkal munkálkodó kurvákat hurcolnak meg, a babaipar meg a játékipar mérhetetlenül gonosz őskapitalistái meg szabadon járhatnak. Miért? Egy AK-47-es gépkarabély mérhetetlenül őszinte tárgy, amiről nem hazudják azt, hogy önfeledten, színes ruhácskában kacarászol majd egész életedben, ha megveszed. Az örömlányok se állítják, hogy a jövőben te leszel számukra az egyetlen. Bezzeg a rohadt gyurmaárus meg a gyerekülés-készítő az utolsó filléredet is kicsalja a hamis ígéreteivel. Ha ezt megveszed, 12 százalékkal nagyobb biztonságban leszel, amikor 140-nel átrobog rajtad az elpilledt bolgár kamionos, ha ezt ajándékozod a gyermeknek, örökké boldogan nevetgélve ontja majd a gyurma-tortácskákat a műanyagformából.
Lófaszt. Az összes színt összekeveri az első nap, aztán a felét megeszi, a másik felét betömködi a bútorok közti hézagokba. Persze megpróbálhatod kicselezni a sorsot, ha egyszerre csak egy színt adsz neki oda játszani a gyurmából, de ezzel ki is állítottad magadról a bizonyítványt, hogy milyen hideg, rendmániás, korlátozó pacák vagy.
Egy tökéletes világban a tévében autókat építenének, egzotikus városokat mutatnának, eltökélt csávók küzdenének a túlélésért a dzsungelben, meztelen nők futnának lassítva, és közben néha-néha gépkarabélyokat, füvet és kurvákat reklámoznának. Én pedig a szívószálas tejecskémből felpillantva felemelném a kis koszos ujjamat, és azt gügyögném: anya, ilyet szeretnék.
Őrjöngő Farkas
