Zentével a pocakomban szeptember 15-re voltam kiírva. Már július vége óta nem dolgoztam, tettem-vettem otthon, rendezgettem a babaszobát, olvastam, főzőcskéztem, pihentem. A terhesség viszonylag zavartalan volt, leszámítva, hogy terhességi diabétesz miatt diétáznom kellett.

Az elején nem volt egyszerű, de egy-két hét alatt belejöttem, és ennek köszönhetően az egész terhesség alatt 8 kg-ot szedtem fel. Azt hiszem, elég aktív kismama voltam, jártam terhestornára, barátnőkkel találkoztam még az utolsó napokban is.

Már nagyon lassan teltek a napok az utolsó hetekben, alig vártam, hogy kipottyanjon a kisbabánk, már nagyon látni akartuk, hogy hogy néz ki, egészséges-e, karunkban akartuk tartani. Ahogy teltek a napok egyre jobban figyeltem a testem jelzéseit, de jóslófájásokon kívül nem sok minden jött. Már sokat keményedett a hasam, de ennyi. Gondoltam, első baba, úgysem fog időre jönni, tuti, hogy pár nappal később fog csak jelentkezni. Aztán szeptember 8-án valahogy jött egy furcsa érzés, nem tudnám megmondani, hányadik érzék volt ez, de mondtam a férjemnek, hogy ez a baba meg fog születni 9-én. Kérdezte, hogy miből gondolom. Mondtam, hogy jön a hidegfront és 9-én szuperhold van, ha ez nem csalogatja elő, akkor semmi. Mosolygott rajta, de mondta, hogy hát majd úgyis jön, ha jönni kell.

9-én izgatottan keltem, mert éreztem, hogy most már tényleg lesz valami, egész nap figyeltem a keményedéseket, számoltam, óránként mennyi jön, mondtam a férjemnek, hogy már túl messzire ne menjen. De persze semmi nem történt, egy enyhe barnás folyáson kívül, és némi kocsonyás hüvelyváladékon túl semmi nem akart kibújni belőlem. Eltelt a 9-e, kicsit csalódott voltam a női megérzéseim miatt, de lefeküdtem, gondoltam, Zente úgyis jön, ha itt az idő. Aztán eljött a 10-e reggel. Már nem spekulálgattam, csak felkeltem, útjára indítottam a férjemet, aki egy kiállításra ment vidékre és elgondolkoztam, hogy elmenjek-e terhestornára. Aztán úgy döntöttem, hogy nem megyek, inkább kitakarítok. 8 óra felé éreztem a szokásos reggeli folyást, de ez most kicsit más volt, éreztem, hogy nagyobb mennyiség, mint az ilyenkor megszokott. El is mentem a mosdóba és meglepetten tapasztaltam, hogy elment a nyákdugó. (Az előző napi barnás folyás valószínű ezt jelezte előre).

Gyorsan elolvastam, hogy mit is jelent ez, de semmi jóval nem kecsegtettek, ugyanis írták, hogy ez nem feltétlenül a szülés megindulását jelzi, még napok, hetek is eltelhetnek a nagy pillanat előtt.
Ennek tudatában kitakarítottam, majd az ebéd utáni sziesztát követően nekiálltam töltött paprikát főzni. El is jutottam odáig, hogy a hagymát megpirítottam, ugyanis ekkor egy enyhe görcs kíséretében éreztem, hogy valami megállíthatatlan folyadék önti el a ruhámat. Elszaladtam ismét a mosdóba és konstatáltam, hogy hát ez bizony a magzatvíz. (Hozzátenném, hogy előtte napokban csak arra tudtam gondolni, hogy honnan fogom tudni, hogy folyik a magzatvíz. Mindenkit megnyugtatok, tudni fogja.)
Egy kicsit nézegettem a dolgot és megbeszéltem Zentével, hogy akkor valószínűleg hamarosan találkozunk, de hogy ne essen pánikba, minden rendben lesz, együtt végigcsináljuk. Azt hiszem ezzel inkább csak magamat nyugtattam. Ez volt délután 3 órakor.

Hívtam a szülésznőt, hogy helyzet van, folyik a magzatvíz, mit tegyek? Kérdezte, fájás van? Mondom nincsen semmi, a magzatvíz is tiszta. Mondta, hogy rendben akkor ő még a kutyákat leviszi sétálni, én addig fürödjek le, készülődjek össze és találkozunk a kórházban 5-fél6 felé. Rendben, nem siettem, mert hát tényleg fájások még sehol, szülésznőben pedig teljes mértékig megbíztam. Hívtam a férjemet, hogy mi van, egyből elindult vidékről, megbeszéltük, hogy a kórházban találkozunk, mert több idő lett volna neki hazajönni értem a városon keresztül, és nem értünk volna be a megbeszélt időpontra. Úgyhogy a bátyámat riasztottam, hogy ha ráér, eldobhatna a kórházba, mert gyerek lesz. Jött is értem, vitt is, és 5-kor már a kórházban voltunk, ahol férjem már várt minket.

Felmentünk a szülészetre, egy-két vizsgálat után befektettek a vajúdóba, fájások még ekkor sem jöttek. Férjemmel elnevetgéltünk, ő még kicsit dolgozott a laptopján. Megjött a szülésznő is, CTG-re raktak, baba szívhangja kicsit gyors volt, nem ittam elég folyadékot aznap. Úgyhogy infúzió, plusz én is toltam magamba az ásványvizet. Szülésznő megvizsgált, egy ujjnyira volt nyitva a méhszáj. Mondta, hogy mivel fájás sincs még (ez volt fél 6 felé), ne nagyon számítsunk arra, hogy ebből még ma gyerek lesz. Kicsit meglepődtünk, de mondtuk, hogy hát persze, várható volt, első baba, szakirodalom szerint 8-10 óra is lehet a vajúdás. Mindenesetre türelmesen vártunk. Aztán 6 körül elkezdődtek a fájások, szerencsére minden előzetes beavatkozás nélkül (pl. oxitocin). Eleinte elég elviselhetőek voltak, nem voltak kellemesek, de nem volt gond. Amikor nem CTG-n voltam, végig sétáltam, vagy falnak támaszkodva hintáztattam a csípőmet, talán ez is segített, hogy elég hamar erősödtek a fájások. Már nem nagyon beszéltem fájás alatt és kértem a férjemet, hogy masszírozza a derekamat, mert most már oda is kihat a fájdalom. Ez azért van egyébként, mert a medencecsontok is folyamatosan tágulnak a vajúdás alatt, hogy a baba könnyebben átjusson rajta.

Két óra múlva ismét CTG, plusz kaptam egy görcsoldó szurit, hogy egy kicsit enyhítsék a fájásokat, persze ez már csak halottnak a csók volt akkor. Mentünk zuhanyozni, a meleg víz kifejezetten jót tett, labdán ülve fél órát engedtem magamra a forró vizet. Aztán a zuhany után már nem is a vajúdóba mentünk, hanem a szülőszobára, mert a tágulás eléggé felgyorsult. Itt már nem nagyon volt időérzékem, valahol 8-9 felé járhattunk. A szülőszobán már elég erős fájásokkal küzdöttem, de végig labdán ültem, és próbáltam a megfelelő levegővétellel segíteni a babát, hogy egyre lejjebb kerülhessen a szülőcsatornában. Itt már a fájások olyan mértékűek voltak, hogy szorítottam a férjem kezét, ahogy csak tudtam, és már igazán csöndben sem voltam. Nyögdécseltem eleinte, aztán már valami földöntúli hangok jöttek ki belőlem. Nem hörgésnek mondanám, de valami olyasmi. Segített, hogy ne tartsam vissza a levegőt, ezzel is lazítva az izmokat, és a méhszájat. Egy idő után már csak azt vettem észre, hogy becsukják a szülőszoba ajtaját, valószínűleg nem lehetett kellemes a folyosón hallgatni az üvöltésemet. Ekkor már nagyon ki voltam merülve, két fájás között nem beszéltem, csak rádőltem az ágyra és pihentem, talán még aludtam is egy kicsit.

Aztán megérkezett az orvos. Megvizsgált ő is. A fájások jöttek, amik már tolófájások voltak, így próbanyomásokat végeztünk. Azt hittem, hogy a 9 havi fitt életmód majd itt megteszi a hatását, de akkor ott úgy éreztem, hogy nem bírok nyomni. Már annyira fáradt voltam, hogy néha erőtlenül elhagyta a számat, hogy nem bírom, de azért igyekeztem minden erőmet összeszedni egy-egy fájásnál. Aztán pár próbanyomás után a doki kérte, hogy forduljak az oldalamra, mert így több hely lesz a babának, jobb és bal oldalon is 5-5 majd 3-3 fájást kellett kibírnom, és nyomni ahogy csak tudok. A férjem ekkor már lázasan törölgette a homlokomat, valahol 10 körül járhattunk, de lehet, hogy már fél 11 is volt ekkor.

Aztán újra a hátamra fektettek és mondták, hogy jó, akkor most megszüljük a babát. A fájások jöttek, én pedig nyomtam, ahogy csak tudtam, próbáltam lefelé koncentrálni, egy fájás alatt többször levegőt venni és nyomni, kb. 3-ra volt lehetőségem egy fájás alkalmával. Aztán azt vettem egyszer csak észre, hogy az orvos a jobb oldalamról, átmegy a bal oldalamra, feláll egy székre, és amikor jött a fájás, a gyomorszájamnál olyan erősen megnyomott, hogy azt hittem, beszakad a mellkasom. Elég nehéz volt így nyomni, hogy valaki még rám is nehezedik, de akkor már minden mindegy volt, túl akartam lenni az egészen, nyomtam, ahogy csak bírtam. Pár fájás után aztán megláttuk a fejecskéjét, amit még félig bent volt, de a kis hajas fejét már láttam, persze egyből visszafeküdtem, mert nem bírom az ilyen orvosi dolgok látványát.

Férjem persze mindent látott, ahogy a fejemnél állt, de nem mondott semmit, hagyta, hogy az orvos, a szülésznő és én irányítsak. Csak fogta a fejem és tartott egy-egy nyomásnál. Aztán az orvos ekkor mondta, hogy már csak egy fájás, és kint lesz a feje, ennek annyira megörültem, hogy már alig vártam, hogy jöjjön a fájás, ami persze most nem jött. Meg is jegyeztem, hogy ’most bezzeg nem jön ez a rohadék’ (mármint a fájás). Jót mosolyogtunk ezen és csak mondani kellett, végre jött a fájás, doki fölöttem nyomja a hasam, és nyomok ahogy csak bírok, csukott szemmel, levegőt visszatartva, és egyszer csak kapom az utasítást, hogy most ne nyomjak, csak amolyan fújtató mozdulatokat végezhettem. Így is tettem, ütemesen fújtattam, a doki ugyanígy ütemesen nyomta a hasam és éreztem, hogy egyszer csak kicsusszan a baba. Igaz, nem 9-én, ahogy megéreztem, hanem 10-én 23:25-kor a szakirodalmat (szerencsésen) megcáfolva 5,5 óra vajúdás után megszületett Zente babánk. Éreztem apán is a megkönnyebbülést, ahogy meglátta, és ahogy tudta, hogy az én szenvedésemnek is vége.

Érzelmes emberként azt vártam, hogy majd könnyzáporban fogok úszni, ehelyett próbáltam magam összekanalazni, hogy tartani tudjam a kis csodát, akit a mellemre raktak. Az erőm teljesen elszállt, éreztem, hogy már az ájulás kerülget, de örültem, hogy a fájásoknak vége, hogy a babának keze-lába megvan, és hogy annyi haja van, amennyit még a szülésznő és a doki sem látott. A fájások elmúltak, gondoltam, hogy ez egy csoda, de korai volt az öröm. A méhlepény megszületése után kaptam egy görcserősítőt, hogy összehúzza a méhemet. Azok a fájások normál menstruációs fájások voltak, de abban az állapotban már ezek is szörnyen rosszul estek.

Aztán jött a varrás, és vérzés elállítása, ami kb. 30 percet vett igénybe, de már annyira borzalmas volt, remegett a lábam, én pedig nem tudtam a picivel lenni. Kérdeztem is a dokit egy idő után, hogy nem akarok türelmetlennek tűnni, hogy sokáig tart-e még a kálváriám. Választ nem kaptam, mert nagy munkában volt, gondoltam, akkor inkább be is fogom. Amíg rendbe raktak, pici babánkat lefürdették és megvizsgálták. Szerencsére minden rendben volt, és már hozták is vissza, apa vigyázott rá, amíg engem rendezgetett az orvos.

Aztán 2 óra megfigyelés, addig 3-an maradtunk a szülőszobán, Apa, Zente és én. Kicsit megélhettük a családdá válás első pillanatait. 2 óra után felvittek a gyerekágyas részre, ez volt hajnali 2 körül, Apa hazament pihenni, Zente pedig megfigyelésre az újszülött osztályra került. Mondanom sem kell, hogy aznap semmit nem aludtam, dolgozott bennem az adrenalin és az agyam próbálta feldolgozni az eseményeket.  És itt kezdődött a mi kis közös életünk, de mielőtt bárki a rózsaszín mámorra gondolna, egy következő posztban szeretném megosztani veletek, hogy hogy teltek az első napok, hetek, ugyanis ezekről ritkán beszélünk.

E.

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?