Gitta terhesnapló terhesség kismama

Még mindig itt, még mindig egyben, de már talán nem sokáig (bár visszanéztem az elmúlt korok terhesnaplóit, és azért a nagy átlag elég szépen végighúzta a terhességét). A hét legtöbbet hallgatott kérdése a „Bírod-e még?” volt. Sajnos ez olyan dolog, hogy akár bírom, akár nem, csinálnom kell tovább. Kíváncsi lennék, hányadik héten tolongana a 37. héttől kezdve a sok kismama a klinikákon, ha lehetséges lenne, hogy bemenjenek és jelezzék, köszönik, ennyi nekik elég volt, szedjék ki belőlük a gyermeket?

A hét elején egyébként elég jó lendületben voltam, kicsit a hűvösebb időben erőre és energiára kaptam. Gyalog vittem-hoztam a lányomat az oviba, kiszámoltuk, ez összesen napi négy kilométer gyaloglást jelentett, igaz, szépen elosztva. De jó érzés volt, hogy bírok menni, hogy van egy kis energiám, és nem csak kifulladva várom, hogy végre kint legyen a gyerek. Igaz, napközben, amíg a nagyobb oviban volt, szépen pihengettem itthon, meg az utolsó simításokat elvégeztem (kaptam egy nagy adag babaruhát, azt kellett kimosnom, elraknom). Összepakoltam a kórházi cuccomat is, bár kicsit viccesnek tartom, hogy egy fél háztartást magammal kell vinnem a kórházba, de minden apróságot beszereztem szerintem, ami kell, aztán ha valami kimarad, majd behozatom. Az elsőhöz képest azért most már ott van a táskában a bimbóvédő, a bimbóvédőkrém, raktam el itthoni nacit is, ha a hálóing alá jólesne.

De sajnos nem csak pihenésből állt ez az egy hét, mert ez az élet vagy sors nevezetű rendező gondoskodott róla, hogy legyen programunk. Kisebb bosszúságokkal kezdődött: elromlott a mosógép, tönkrement az itthoni internet-hálózat (ez inkább a férjemnek volt nagy bosszúság, mivel ő itthonról dolgozik), a konyhában fáraó-hangyák jelentek meg, és még a munkahelyem is beijesztett azzal, hogy még szülés előtt egy 100 kilométert utaznom kellene ügyintézés miatt (szerencsére erről másnap kiderült, hogy rám nem vonatkozik, csak elfelejtették a levélben megírni, amit küldtek).

A legijesztőbb helyzetet azonban a lányom okozta. Szerda este 11 tájban ugyanis elkezdett ugatás-szerűen köhögni. Semmi előzménye nem volt, és elsőre inkább csak bosszankodtam, hogy na, alig jár másfél hete oviba, máris milyen csúnyán köhög és megbetegszik. Bementem hozzá, hogy inni adjak neki, hátha segít a köhögésen. Ő azonban képtelen volt inni, csak kétségbeesetten egyre sűrűbben köhögött és látszott rajta, hogy valami nagyon nem oké. Ekkor a férjem is átjött, hiszen hallotta, hogy valami nem oké.

Hajni egyre sűrűbben köhögött, egyre nehezebben vett levegőt, és arra a kérdésre, hogy hol fáj, elkezdte a torkát szorítani. Itt kezdtünk egy kicsit kétségbeesni, és mikor láttam, hogy a férjem, a higgadtság és nyugodtság megtestesült szobra is pánikol, nem gondolkodtam, hívtam a mentőket, hogy jöjjenek, maximum feleslegesen riasztjuk őket. Tényleg megijedtünk, hogy nem áll el a köhögés, hogy nem fog levegőt kapni a lányunk és különben is, mi ez. Az agyam hátsó zugában egy pillanatra felvillant a krupp szó, de mivel nem sokat tudtam róla, inkább megtartottam magamnak a sejtésemet.

A lányunkat igyekeztük nyugtatni, biztatni, hogy köhögjön, ha jól esik, meg továbbra is próbáltuk rávenni, hogy igyon 1-2 kortyot. Nagy nehezen elkezdett mérséklődni a köhögés. Beszélni, megszólalni továbbra sem tudott, csak nyöszörgött és bújt hozzánk, de szerencsére megpróbálkozott 1-2 korty lenyelésével. Mire a mentősök kiértek, a köhögős roham elmúlt, csak az adrenalintól borzasztóan remegett, és továbbra is nagyon ijedt volt. De a mentős doktor nagyon rendes volt, megvizsgálta (hagyta magát), és elmondta, hogy ez egy kruppos roham volt, ami a jövőben is előfordulhat nála.

Kapott kúpot a lányunk, és az ügyeletre is be kellett mennünk, hogy ott is megvizsgálják őt. Addigra már egészen megnyugodott, sőt, a mentőautóban utazásnál már kifejezetten érdeklődve figyelte, hogy mi történik. Sőt, az ügyeletes doktornővel már beszélgetni is akart, bár a doktornő azt kérte, hogy még egy kis ideig ne beszéljen, ne erőltesse a torkát és a hangszálait (ezt innentől kezdve elég nehéz volt betartatni a lányommal). Itt is elláttak minket jótanáccsal, kúppal, és azt is elmondták, hogy elhiszik, hogy elsőre nagyon ijesztő lehet a szülők számára egy ilyen roham.

Mire hazaértünk, a lányunk már teljesen jól érezte magát, de azért óvatosan, félig ülő pozícióban altattuk úgy, hogy ment a hideg párásító is (anyósom valaha volt legjobb ajándéka), mi meg egy ideig őrködtünk mellette. De szerencsére semmilyen gond nem volt sem akkor, sem azóta, még egy köhintés sem. Mindenesetre a hűtő újabb fajta kúppal gazdagodott a biztonság kedvéért, és most már erre is felkészülünk.

Szerencsére a hét további része viszonylag eseménymentesen telt el, és még egy „szabadnapot” is kaptam szombaton azzal, hogy férjem és anyósomék egész napos programra mentek a lánnyal, én pedig otthon egymagamban lehettem, ki tudja, mennyi ideig valószínűleg utoljára. Most már azt hiszem, gondolatban és lélekben is eljutottam oda, hogy igen, készen állok rá, szülhetünk, amikor a baba szeretné.

Közben pedig elgondolkozom: vajon utoljára vagyok terhes? Nem teljesen lefutott téma nálunk a gyerekszám-kérdés. Kicsi koromtól kezdve úgy gondoltam, hogy nekem két gyerekem lesz, de a férjem az elejétől jelezte, hogy ő három gyerekben (sőt többen is) szívesen benne van. De megbeszéltük, hogy majd meglátjuk, hogy hozza az élet. Legelőször a lányom születése utáni hónapokban kezdtem azt érezni, hogy ezeket a hónapokat lehet, hogy nemcsak még egyszer szeretném átélni, hanem esetleg még többször.

Azóta is bennem van, hogy igazából nem is lenne ellenemre három gyerek. Egyelőre azért előttem van, hogy szüljem meg épen és egészségesen ezt a második gyereket. Aztán meglátjuk, hogyan regenerálódok, hogyan alakul az életünk, mi fog beleférni és mi nem (itt most nem anyagi értelemben írtam, hanem egyéb körülmények tekintetében). És ha pár év múlva úgy érezzük, mi ezt szeretnénk újra átélni, akkor valószínűleg belevágunk.

Hát nem furcsa, hogy itt panaszkodom időnként, hogy milyen nehéz, milyen fárasztó a terhesség időnként számomra, hogy tudom, az első hónapok nehezek lesznek, kialvatlan, nyűgös leszek, időnként megőrülök majd a gyerekeimtől, mégis úgy érzem, egy újabb gyerekért vállalnám az egészet? Vállalnám újra, hogy a munkámat, amit szeretek, ott kell hagynom, hogy újra terhes leszek annak minden szépségével és nyűgjével együtt, hogy újra fájni fog és újra keveset alszom és kevés időm lesz magamra?

Ilyenkor szoktunk összenézni férjemmel és megállapítani, hogy biztos nem vagyunk normálisak, amiért újra belevágunk, de az is biztos, hogy mindkettőnk számára ez jelenti az élet lényegét, hogy ettől érezzük úgy, hogy van értelme annak, amit csinálunk, amiért küzdünk, és igazából mennyire szerencsések vagyunk, hogy ez meg is adatott nekünk. Csak épségben szülessen meg az újabb pici! Mire ezt olvasni fogjátok, addigra már tudni is fogom, hogy legkésőbb mikor születik meg.

Gitta

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?